English
Koncepció
"Col Tempo" A W. projekt
Forgács Péter installációja / kurátor: Rényi András
A XXI. század eleje meglepő módon a nyugati civilizációban is – megannyi, a globalizációval, a posztindusztriális társadalmak gazdasági és politikai átrendeződésével összefüggő okból – az etnikai gyanakvás, a paranoid xenofóbia felerősödésének időszaka.

Giorgione: La Vecchia: Col TempoAz egyetemes humanizmus értékein nevelkedett nyugati ember is gyakran kapja magát azon, hogy a metrón automatikusan utastársai arcvonásait vagy öltözékét kezdi vizslatni: arab? cigány? fajtánkbéli? A típusból következtetne arra, hogy megbízhat-e a másikban. A paranoid pillantást vizuális sztereotípiák és etnikai-kulturális előítéletek vezérlik – többnyire tudattalanul, vakon.

Leginkább saját szemünkkel szemben vagyunk ilyenkor vakok.

A kiállítás címe Giorgione híres velencei öregasszony-portréját, a La Vecchia-t idézi: pontosabban a kezében tartott feliratot, amely a nagy művészet veretes nyelvén a múló időre [Col tempo – az idővel] figyelmeztet, ám mai olvasatban a Másikra emelt tekintet kritikai önreflexiójára is célozhat, aminek meg kell adni a maga idejét.

A kiállított anyag egyetlen – elsőre közhelyesnek tetsző – motívumra: az emberi arcra épül és a Másikat illető emberi tekintet önkényét, uralkodó-kisajátító természetét és önmegértésre való képességét vizsgálja. Kiindulópontja az, hogy a látás sosem puszta tudomásulvétele a látottnak, hanem identitásképző cselekvés: igazodás vagy alávetés, azonosulás vagy tárgyiasítás. Lehet odaadó vagy figyelmetlen, szenvtelen vagy szenvedélyes, érzelmes vagy racionális – de a Másikkal szemben sohasem ártatlan.

Ezért úgy véljük, hogy az emberi tekintetnek – col tempo, megélve a rá fordított időt és megértve önnön történetiségét – önmagát is látókörébe kell vonnia. Látnunk kell, hogy miként nézünk.

Valamennyi, a kiállítótérben bemutatott arc egy osztrák antropológus, dr. Josef Wastl 1939-1943 között Bécsben kutatási célból létrehozott archívumából ered. Forgács Péter kétéves archívumi kutatás után határozta el egy új, kifejezetten a Velencei Biennálé Magyar Pavilonjának egészét betöltő nagyszabású totálinstalláció megtervezését. Dr. Wastl a precíz antropológiai diagnózis céljából standardizálta a fénykép- és filmfelvételeket: a szembe- és profilnézetű rendőrségi típusú fotók mellett a filmes tételeken a „modellek” százával hajtják végre ugyanazt a szemből profilba tartó fejmozdulatot. E hatalmas képanyaghoz járulnak aztán a gipszmaszkok.

Kiállításunkon hadifoglyok, deportálásra váró zsidók, katonatisztek, helyi civilek stb. rendre visszatérő képmásai jelennek meg, változatos módon inszcenálva: a képpragmatikai kontextustól függően hol eleven individuumoknak, hol fajta-példányoknak, hol idolumoknak, hol groteszk karikatúráknak stb. mutatkoznak.

A néző a Másik személyként való felmagasztosításától (az újkori európai portréművészet hagyományától) tömeges kartotékadatként való regisztrálásán (antropometriai archívum) át az emberi arc különféle manipulatív instrumentalizálásaiig egy dramatizált utat jár be, amelynek fontosabb stációit a pályázathoz mellékelt dvd-n vázoljuk fel.
A különféle szándékoknak és pozícióknak más és más idő-, tér- és mérethasználat felel meg (pl. az extrém mód lelassított keretezett egyedi portrék szemmagasságban, galériaszerűen jelennek meg, míg a 3x6 méteres „archívum” beláthatatlanságát reprezentáló videófal min. 96 egyidejű, kisméretű és natúrsebességű filmképpel szinte rádől a nézőre stb.)

A tervezett szakaszok munkaelnevezései: PORTA – GALÉRIA – ARCHÍVUM – ATELIER - STÁTUS – KIKÉPZŐ – ÁTRIUM – BÚCSÚ

A cél, hogy az egymással feleselő nézőpontok és látás-szituációk váltakozása elbizonytalanítsa, s így mindenkori megfigyelő pozíciójának tudattalan automatizmusaival szembesítse a befogadót, aki – ha nem figyel oda – óhatatlan cinkosává lesz a képek készítőinek és részesévé a velük való hatalmi manipulációnak. Könnyen azonosul azzal a elfogulatlannak és magától éretetődőnek látszó „tudományos” szemléletmóddal, amely a Wastl-projekt esetében a leképezett emberek többségének borzalmas elpusztításához vezetett. A kiállítás e tragikus következményeket szándékosan nem tematizálja, mert az egykori fajelmélet, a háború és a holocaust történeti kontextusa könnyen terelné el a figyelmet mai látásunk ártatlanságának illúziójáról. Ezt a reflexiót erősíti az antropometriai fotográfia egykorú technikáját és előírásait dramatizáló camera obscura-installáció éppúgy, mint az, hogy a historikus anyagba a kiállítás aktuális nézőinek a Wastl-archívuméhoz hasonlóan sematizált videoképei is rendre belekeverednek.

A”Col tempo” munkacímű projekt, bár túlnyomó részt historikus anyagot dolgoz fel és részben dokumentál is, nem történeti bemutató: inkább a látás olyan társadalmi-antropológiai dimenzióira mutat rá, amely csak az aktuális mindennapok, a történeti emlékezés, a művészettörténeti hagyomány és a kortárs művészet közös metszetében tárul fel teljes komplexitásában és válhat – dramatizált, érzéki tapasztalatként – valódi revelációvá a XXI. századi néző számára is.

Rényi András kurátor